A Tatárlakai Korong olvasata

Eddig úgy gondoltuk, hogy adott egy huszon-egynéhány írásjelből álló rendszer, mely nagyjából leképezi az adott nyelv hangjait. Ezek a jelek elvont szimbólumok, tehát vagy isteni, vagy isteni rangú testülettől (akadémiától) származnak. Ezekről a jelké­pekről/betűkről könyvtárakat írtak össze, de magáról az írás lényegéről, kialakulásáról szinte semmit sem találunk ebben a könyvtárban. Aki egy ilyen jelképrendszert, ABC-t összeállít annak ismernie kell a szót és a hangot, de írástudás híján ezekre nincs szükség, meglétük ezért előbb fel sem merül. Iskolás korunkig magunk is megvoltunk nélkülük. Az írás tehát nem kezdődhetett a betűkkel.

Az írás úgy kezdődött, hogy az ember egy veleszületett képességét szervesen tovább fejlesztette. Történetesen azt a képességet, hogy tud rajzolni és a hasonlóság alapján a rajzról felismeri az ábrázolt tárgyat. A felismerés abból áll, hogy megtudja nevezni: ni! egy ‘szem’. Valaki mellérajzol egy üveget: ni! egy ‘üveg’. A harmadik aki háttal állva meghallotta az első kettőt elcsodálkozott: mi? egy ‘szemüveg’? és ime megszületett az írás, mert a ‘szemüveg’ sem nem ‘szem’, sem nem (csak) ‘üveg’. A képen nincs rajta, de a két rajz együtt megjeleníti a szemüveg szót, nem a tárgyat magát, sem a képét, hanem a beszéd egy elemét. Egy másik rajzon  a ‘szem’ mellett számok vannak. A szám elvont fogalom lerajzolni nem lehet, vagy mégis … a hasonlóan hangzó SZeM-mel megjeleníthetjük a SZáM szót is, hiszen a szövegkörnyezet mindig segít eldönteni, hogy szem-ről vagy szám-ról van-e szó. Az írásnak ezt a módját Sir Alen Gardiner, a modern egyiptológia atyja rébusznak, szórejtvénynek nevezte. Borbola János meg­nevezése, az ősmagyar hangváltás jobban fedi a módszer lényegét és az ősmagyar jelző sem hivalkodás, hiszen a magyar népművészetben legalább 4000 éve él ez az írásmód. A kalotaszegiek kivarrásos mintájukat írásosnak hívják. Az írásnak ezt a módját már a minósziak is művelték. A #297 CHIC jelzésű minószi (magyar) nyelv­emlék arról szól, hogy a hajósok asszonyai kaptak időt a vitorlára tűvel írni, emlékez­tetni férjüket, szeretteiket, hogy mielőbb élve szeretnék őket viszontlátni: “Kapnak időt hajós nők tűve’ vitorla ívekre írni: haza/hozza eleve/élve benne – hajósnak, téve neki bókot.” A varrottasok, pektárok, csángósan keptárok: kép-tárak, a tulipántos ládák és a többi, mind-mind képírásos üzenetek. Nem Gilgames, Biblia, vagy Niebelung Ének terjedelmű művek, csupán egy-két mondatnyi szólás-mondás, de világos, egyenes, közvetlen nyelven, és ami a lényeg: közkincs, mint a népdal, vagy a néptánc.

Szerencsére a papság, az inkvizíció nem szerzett tudomást (kép)írásunkról, mivel az írást csak elvont betűkkel tudták elképzelni. Szerencsétlenségünkre a magyar világi értelmiség sem vette észre, részben hasonló okokból, részben beteges kozmopolita pózolásból, - most pedig már késő. Mára, az ábécés írásmód elterjedésével ez az ősi tudás, egy több ezer éves folyamatos írásbeliség szinte teljesen kiszorult a köztudatból.

A hasonló hangzás felismerése ugyanolyan természetes és kódolt képessége az ember­nek mint a hasonló alakúság felismerése. A képíráshoz nem kell a hangtan, szótan és mondattan ismerete, valójában iskoláztatásunk egyik feladata leszoktatni bennünket a gyerekes-óvodás képírásról a ‘fejlettebb’ ábécés írásrendszer felsőbbségének a súly­kolásával.

De a képírás megalkotta saját szerves magyar nyelvtanát, mely szerencsére olyan mé­lyen gyökerezik a nyelvben, hogy tanítóink, tanáraink tizenévek fáradságos munkájá­val sem tudják teljesen kiirtani belőlünk. Német kalodában ugyan, mégis magyarul gondolkodunk, nyelvünknek nincs rendszere mondják, mégis abban gondolkodunk. Időről időre még az értelmiség is ráeszmél a rendszerre, az iskoláztatás alatt felszedett vastag kamuflázs ellenére is, lásd Marátz Lászlót, dr. Végvári Józsefet és másokat.

Az olvasati szabályok megértésével és letisztulásával, valamint az elolvasott szövegek számának a növekedésével kiderült, hogy a minószi írásos emlékek túlnyomó több­sége oda-vissza olvasható szójáték (palindrom). A #305 számú felirat tanúsága szerint őseink iszogatás közben szórakással szórakoztak: “Iváson kap kürtével mustokat, söröket asztalán, kit az locska közben vén tökke’/tikka’ szó-rakót vakolva itasson.” Ez bizony igen nemes, közösség-formáló és hasznos népművelő szórakozás, különösen ha a mai bingóhoz és a nyerőgép esztelen nyomkodásához hasonlítjuk. A szójátékok minden időkre szóló csúcsteljesítménye a Phaisztoszi Korong mely nemcsak palind­rom hanem többszörös akrosztichon is egyben, tíz különböző irányú, egymással összefonódó olvasattal a vers-főkben és vers-talpakban (a sorkezdő illetve sorzáró írásjelek összeolvasásával). A míes, ahogy összeállítója magát nevezi, a 45 pecsétnek kivésett képjel 242 lenyomatával összesen 497 szót szedett értelmes mondatokba. Ezek leírásához nekünk pontosan 3000 betűre volt szükség, több mint a lenyomatok tízenkétszeresére!

A minószi írásokkal kapcsolatban megfejtésről csak addig beszélhetünk, amíg a kép­jelek hangértéke és az olvasási szabályok kikristályosodtak, onnantól kezdve a szöve­geket olvassuk. A képjelek kivétel nélkül akrosztikus vagy akrofónikus, szórejtő jelek, melyek hangértéke egyezik a képjel-ábrázolta tárgy nevének mássalhangzó vázával, mai szemszögből tekintve a képjeleket. Eredetileg a mássalhangzó-váz mellékes volt, a hasonló hangzáson volt a hangsúly: ezek a képjelek a hasonló hangzású szavakat jelenítették meg, írták le.

Annak az oka, hogy miért van egyes hangoknak több képjele nagyon prózai, a válasz a névben keresendő: ezek képjelek, és mivel nem mindenkit áldott meg a sors egyfor­mán jó rajztehetséggel, ezért az azonos hangzású névvel rendelkező tárgyak/lények közül mindenki azt rajzolja-rója-vési amelyiket tudja. A későbbi vonalas írások (line­áris) éppen ezért igyekeznek csak a leglényegesebb vonalakkal ábrázolni a tárgyakat, mígnem a végén a képjelek semmire sem hasonlító jelképekké (szimbólumokká), betűkké korcsosulnak. Azért még egyes mai betűink is valamit megőriztek a régi formájukból: L ‘láb’; K ‘kulcs’ (hangvilla); T ‘tető’; S ‘uszító’ (ostor); I/J ‘ujj’; Γ ‘gamó’ (gamós bot), F ‘fa’ ().

A képjelek mellett, sík vagy képszerű írás esetén a képjelek egymás közötti viszonya, és a kép eseménye is része az olvasatnak. A furcsa és hihetetlen az lenne ha a képnek semmi szerepe sem lenne a kép-írásban, sem annak kialakulásában.

A minószi olvasatokra rányomja bélyegét a fennmaradt írásos emlékek keletkezésé­nek körülménye. Mind a mondanivaló, mind a szórend és a felhasznált szavak alá vannak rendelve a palindrom, a szójáték követelményeinek, azonban nem ez lehetett a minószi írásbeliség egyetlen vagy fő megnyilvánulása, a szórakozás akkor sem tölt­hette ki az emberek egész napját. Arról lehet szó, hogy a jól sikerült, ötletes, az akkori ízlés szerint értékesnek tartott szójátékot (féldrága)kőbe vésték és a Krétát (Atlantiszt?) ért természeti és emberi katasztrófákat csak ezek a “pecsétek” és néhány, a tűzvészek­nek köszönve véletlenül megcserepesedett agyagtáblácska élte túl.

A feliratok, mégha játékból is születtek, nem lehetnek teljesen alaptalanok, tehát ha játékosan is, azért tükrözik a minószi műveltséget. Nagyon meglepő mind nyelvében, mind tartalmában a vallással kapcsolatos gondolatok sora. Kiváncsi voltam, hogy egy­más mellé rakva az összes vallásos témájú mondatokat, milyen kép fog kialakulni a minószi vallásról, mondjuk, szemben azzal, amit a tudósok az Isopata (jegy)gyűrűről olvastak le, vagy dr. Móczárék Minósz gyűrűjéről. Meglepő és tanulságos olvasmány, nagyon jó bevezető a tatárlakai korong olvasatához.

A szövegek keletkezési körülményeiről elmondottak alapján, a szövegek csupán a vallás profán lecsapódásainak a sziporkái.

Számomra meglepő, hogy egyetlen olyan pogány gondolatot sem találok ezekben a sorokban ami ellenkezne a kereszténység tanításaival.

Bizonyítás? Egyetlen szöveg sem kezdődik a nyelv deklarálásával, mivel felesleges és értelmetlen. A mai napig sem kell azzal kezdenünk, hogy milyen nyelven írunk, pedig a használt ábécék között alig van különbség. Az olvasó vagy érti a nyelvet, vagy nem, ezen a deklarálás mit sem változtat. A titkosszolgálatok is így vannak a rejtjelezett szövegekkel, a dekódolás után vagy értik a szöveget, vagy nem sikerült a kirejtjelezés. Mást elvárni a minószi szövegektől értelmetlen szőrszálhasogatás. Ennek ellenére egyesek ebből a szőrszálhasogatásból nemzeti sportot csináltak: üres közhelyeket puffogtatnak mindenre mi elüt a hivatalos Bach-korszaki vonaltól. Az értelmetlen, minden tartalmat nélkülöző közhelyek mellett, a legtöbbet használt „érv”, hogy a mássalhangzós írásból mindenki azt olvas ki amit akar, pl. a P_K váz olvasható PéK-nek is PóK-nak is mondják széles vigyorral. Igazuk is lenne, részben, ha szavakban kommunikálnánk. Miért akkor is csak részben? Mert ha ez az írásmód ennyire alkal­matlan (inadekvát) lenne akkor az emberiség még ma is írástudatlan lenne és az ábé­cés írás sem annyira egyértelmű ahogy ez az „érvelésükből” következne. Pl. az ’ér¹ [?tör]’ és az ’ér² [fgr]’ szavunknak 9+7 alpontja van, mégsem kell azt írnom, hogy „ mit ér¹₈ az élet ér²₁-szűkülettel”, mivel senki ép ésszel nem keveri össze a mondatban szereplő két szót, pláne nem azzal az értékkel melyet a következő szövegkörnyezet­ben ér¹₇ el: „a kertaljon beszűkült az ér²₄ medre.” A szövegkörnyezetből biztosan könnyebb dönteni a pók vagy pék között, mint a 16 ér-érték között. Nem, ez nem igaz, itt nincs fokozati különbség és általában értelmezési zavar sincs, a példán csupán bemutattam egyet a sok ál-érvelés közül.

A képjelekkel lejegyzett szövegek világosan megfogalmazott, egyszerű, egyértelmű, többszörösen leellenőrzött és ellenőrizhető szabályok szerint írhatók át ábécés írás­módra és fordítás, magyarázás nélkül olvashatók. De ha valaki veszi a nem túl nagy szellemi fáradságot, közvetlenül a képjelekről, a képecskén látható dolog nevének kimondásával is olvashatja magyarul a minószi szövegeket, hiszen minden képjel szórejtő jel, csak fel kell ismerni és megnevezni, kiolvasni, kiolvasztani a képből az üzenetet.

De hogy-hogy magyarul? Köztudottan a magyarok mint barbár, ázsiai horda a IX. században fejveszetten menekültek a Kárpát-medencébe, a sokkal műveltebb szlávok és germánok közé … Hát ez a barbár ázsiai horda Tatárlakán írásos emléket hagyott maga után, és hiába a szláv és germán öntömjénezés és az MTA tutyimutyizása, ez a felirat csak magyarul értelmes. A képírást tehát itt, Tatárlakán és környékén fedezték fel, ezért beszélnek azok magyarul.

A tatárlakai korongot eddig már sokan sokféleképpen magyarázták, tolmácsolták, megfejtették, mi most kiolvassuk képírásos üzenetét. Igen, a tatárlakai amulett kép­írásos szöveg. Ezt a felismerést dr. Stephen Guide honlapjának köszönhetem. Ő a jelekben az egyiptomi hieroglifák, képjelek előzményeit látja. Előtte én is a feliratot jelképes betűírásnak véltem.

Guidet és intézményét (Institute of Transcendent Science), sőt a tudományát (Trans­cendent Analysis) sem szabad komolyan venni, olvasatát amolyan elrettentő példá­nak szántam (a hazaiakat mindenki maga ítélje meg). Ime Guide képei és olvasatai:

·               A. Photograph of the Thracian Amulet

·               B. Computer Enhanced Photograph of the Amulet

·               C. Schematic Drawing of Thracian Amulet – Early-Thracian version of the Hieroglyphic Script

·               D. Stylized Late-Egyptian Hieroglyphic Transcript of the Amulet - (Quadrants #1 and #2 need to be rotated to a 90° to facilitate reading)

Translation of the Text of all four Quadrants of the Thracian Amulet:

(1) God-The-Father
(3) (will) fight in (their) support
(2) (while) the Thracian lords,
(4) (shall bring) altars of material and spiritual offerings (to Him).

"The Almighty God-The-Father, (King of kings and) Lord of lords
will fight in support of the Thracian (kings and) lords,
while they shall be (true) Fathers to their people
and shall bring to Him (worthy) offerings in substance and in spirit."

Guide tolmácsolása (translation) fantasztikus és bombasztikus, de alattomos honfog­lalása még ezen is túl tesz: Tatárlakát korongostul Trákiához csatolta és a tatárlakai korongot átkeresztelte Thracian Amuletnek.

Valamicskét visszahódítva a bolgároktól, a B-vel jelzett, számítógéppel feljavított képről, de azok ésszerű sorrendjében: 1-2-4-3, vagyis az óramutató járásával meg­egyező irányba vesszük sorra a képjeleket:

  Az eCS (CSő)  párhuzamos vonalai a cső falát ábrázolják a cső hosszanti metszetén, a közéjük húzott vonalkák a híjat jelölik: LinA 56, PA₃  hangértéke P; Krétai Képjel 039 , hangértéke P [Pipa(szár), az angol Pipe őrzi eredeti értelmét], a cső és pipaszár szavak értelme ugyanaz! Ezek a betűk, sőt a 039 képjel is, a tatárlakai felirat kései unokái, ezért nagy valószínűséggel a korong készítésekor a kép az ábrá­zolt tárgy teljes neve helyett állt, hangértéke tehát PiPa.

  Ez a képjel a Holdat ábrázolja. A minószi képírás fejtegetése közben szerzett tapasztalatom, hogy a mássalhangzó előtti ‘l’ beleolvad az előtte levő önhangzóba, ahogy azt teszi ma is a legtőbb tájnyelvben. A jel hangértéke ezért Hó’D.

 Hat ujj vagy egyes (‘1’-es) felfűzve: HaT FűZéRe.

 Ezek ugyancsak Holdak, négy fokozatosan kisebbedő, fogyó Hold: NéGY Hó’D fogy.

 Égő mécsest látunk, felette a lánggal. A minószi képjelek között két változatát is használták, 044  éG és 056  éG, itt sem lehet más, hangértéke: éG.

 Egy SZéK-en ‘3’: SZéKeN HáRoM. Persze, itt okoskodhatnánk, hogy lefektetve ez a jel hasonlít valamelyik ékírásos jelre, stb. Csakhogy mi Tatárlakán vagyunk az írnokkal és olvasójával az ő idejükben, párszáz, akár ezer évvel korábban és párezer kilóméterrel idébb attól a mezopotámiai ékírásos jeltől, itt pedig ez van, ezt látjuk, ezt írjuk le. A phaisztoszi korongon a ph22  SZék jele hasonló.

 Két törött pálcika, a phaisztoszi korong ph18  Tört képjele. A minószi képírás­ban a megduplázott képjel minden esetben többesszámot jelöl, a tárgy nevét többes­számba tesszük, a hangérték tehát: TöRTeK.

 A Hold jele, de itt az alsó sorban ellenkező irányba haladunk, ezért látjuk itt az előbbiekhez képest tükrözve. Az előbbi törtek is így vannak ábrázolva a ph18-hoz viszonyítva. A Hold előtt fél magasságban egy vízszintes vonalka: FéL Hó’D.

 Itt két tárgyat látunk egy folyamat közben, egy deszkán egy szög hatol át, a képjel az igét ábrázolja: SZeGeL.

Ezzel meg is lennénk a korong kibetűzésével, jön az olvasat. Az ábrázolt tárgyakat a hasonló kinézés alapján ismertük fel, most próbáljuk meg ezeket a szavakat, ahol kell,  hasonló hangzásúra cserélni úgy, hogy értelmes, kerek szöveget kapjunk:

PiPa Hó’D HaT FűZéRe NéGY Hó’D  fogy

PaPi HaD  HiT-VeZéR   NaGY HaDa fogy

éG SZéKeN                HáRoM    TöRTeK FéL  Hó’D SZeGeL

éG SZű’KöN/eSKüN HáRaMó’ TéRTeK-VeL HaD  SZeGüL

Papi had hit-vezér nagy hada fogy,

Ég szű’kön/eskün háramó’, tértek-vel had szegül.

háramol(ik): “1) Valaminek okozata, következménye mint okozóra visszahat. Fejedre háramlik a szégyen, melyet máson akartál ejteni. 2) Valami reá nehezedik, nyomja. Minden munka rám háramlik.” CzF

Mai magyar nyelven:

A papi had hit-vezérének nagy hada fogy: Ég a szívekre nehezedik v. az esküre hat vissza, a (meg)tértekkel a had szegül (ellen). Szerintem eredetiben jobban hangzik!

Az egy/két mássalhangzó-csere, F>V (esetlegesen SZ>S) szóra sem érdemes, nagyon közeli rokon-hangok cserélődtek fel a könnyebb lerajzolhatóság miatt/végett.

A korongot négybe osztó kereszt négy gondolati egységbe osztja a mondandót és utalhat valamilyen vallási megosztottságra, hadakozásra, ennél többet beleolvasni tiszta ezoterikus spekuláció lenne. Az elvont, jelképes közlés távol áll a képírástól, utólagos belemagyarázás. A kor emberének a Hold rajza a parasztosan ejtett Hó’d égitest nevét jelenítette meg, semmi többet. Az olvasatban ez a szó felcserélhető egy vele RíMelő másik szóra, vagyis a szó-RáMába másik hasonló hangzású szó helyez­hető, de ettől a ‘hold’ nem lesz a had jelképe, szimbóluma, csupán grafikailag meg­jeleníti azt, ugyanúgy mint teszi azt a h-a-d betűcsoport.

Úgy látszik tényleg nincs új a nap alatt, mintha a reformáció-ellenreformáció idejéből származó szöveget olvasnánk és mintha erre utalna a pap szavunk is, egy kései átvétel a ‘sokkal műveltebb’ déli szlávoktól: pap [déli szláv<germ<gör] mondja a MÉKSz. Nem úgy a’! A pap az éP/iP gyökre éPülő nagy szócsalád tagja, tehát : iP-apa > ‘Papa > Pap és Pápa, nem természetes/vérbeli hanem vallási alapon lesz apa, lelki apa/atya; az iPa házasság útján lesz apa; az iPar nem természetes úton állít elő javakat; a ‘Pék iPari módon süt Pi-tét (iPari té vagy ét (étek), innen van a pitét ábrazoló egyiptomi hieroglifa ‘t’ hangértéke. A KeNYér dagasztással készül, ezt őrzi az angol KNead.); aPotheka vagy Patika iPari téka; az éPítész éPít éPüLeT-et > PaLoTá-t, Példa < éPülde éPülésünkre, Pók hálót éPít, Papír iparilag, növényből készített bőr (nem BíRka-BőR irka vagy PeRgamen), Perem iparilag készített ráma, a Prém úgyszintén (Adelung a be-rahm (rámázat) szóból elemez: Brame, brim, prim, CzF), Piramis < Pi-rámás, stb. (A finnugristák itt biztosan felszisszenek, nemcsak a gyökök hallatán, hanem a KeNYér és KNead rokonításán is, pedig van elegendő hasonló párhuzam egy összehasonlitó magyar-angol nyelvtétel megfogalmazására: KoNTY-KNoT, KöNYök-KNee, GáNCS-KNaCK, KoNoK-KNaCK/KNaG, KaMPó-KNaP-/KNoP-, KaNYaR-KNaR, GoMB-KNoB, KaNYa­RuL-KNuRL, KaNCSuka-KNouT, GoNosz-KNave/KNavish, stb.)

A fenti szóbokorból az is következik, hogy ezek a papok nem valami kőkorszaki sámánok voltak, hanem a lelki életünkért felelős egyenék. Szerepüket a keresztény­ségben a kereszt-apa vette át, aki közvetlenebbül végzi a lelki apa nevében ezt a feledatot, pl. a kereszt-apa ad férjhez, illetve nősít, tőle kéri ki a vőfény a meny­asszonyt.

Vissza a felirathoz: a mai napig mindannyian ismerjük a tatárlakai felirat “betűit”, hiszen mindannyian felismertük a korongon ábrázolt tárgyakat és eseményeket és a megnevezésük sem okozott gondot; a kibetűzéshez csak ennyire van szükség, semmi többre. Csupán mellébeszélés és kitaláció átvitt, jelképes, szimbólikus értelmet adni ezeknek a jeleknek. Ha lett is volna ilyen, azt ma már senki sem tudná megérteni és tolmácsolni, hiszen megszakadt a jelkép jelentését továbbörökítő hagyomány, tudás. (Egy kisgyerek számára az Árpád-sávos zászló csupán egy lobogó csíkos ruha és az is marad ha a környezete nem hagyományoz rá mást.) Ezzel szemben, a lerajzolt tárgyak és események maradtak amik voltak, eredetileg is a hold hold volt, a mécses égett, stb. és írnokunknak csak e tárgyak nevére volt szüksége a szóbeli üzenet megírásához.

Az olvasást megelőző kibetűzéshez fel kell ismerni a lerajzolt dolgokat és nevén ne­vezni őket, ennyi. A betűvetést és a betűaratást tehát ismerjük, az olvasás módszere egy kicsit eltér a maitól, de az sem ismeretlen. Valójában mindannyian ismertük, fel­fedeztük gyerek korunkban, az óvodában még ‘tanultuk’ is a rajzírást, amit az egyip­tológusok rébusznak, ősmagyar hangváltásnak neveztek el. Az ábécés írás-olvasás elsajátítása után feledtük csak el ezt a szerves tudást. Ugyanez történt nagyban is: az (ábécés) írástudás elterjedésével népművészeink elfelejtettek képírni, mi pedig képolvasni.

Úgy érzem kissé túlzás itt megfejtésről, dekódolásról, kirejtjelezésről beszélni, hiszen a képírásos szövegeket soha senki nem rejtjelezte, a “kibetűzés” pár ezer év távlatából sem okoz különösebb gondot, csupán az olvasás módszere szorult háttérbe, felejtődött el, azt kell felfrissíteni.

A képírást és olvasást úgy bemutatni, mint egyetemi tantárgyat, amit csak kivételesen kiművelt fők sajátíthatnak el, azért is nevetséges, mert az emberiség “íráskor” előtti, óvodás korában fedezte fel a beszéd rögzítésének ezt a módját és művelte sokáig ezen az érettségi szinten. Most miért kellene ehhez több, egyetemi végzettség? Azért kell az egyiptológusi képesítés a hieroglifák olvasatához, mert nem olvassák hanem ki­elemzik a jelek mondattani szerepét, összehasonlítva más mondatokban betöltött szerepükkel, következtetnek itteni szerepükre, majd összegezve a jelek lehetséges szerepeit megadnak egy lehetséges ‘olvasatot’, egy megfeleltetést.

Tovább élve a fenti a hasonlattal, az emberiség kétféleképpen juthat írásbeliséghez: vagy szerves fejlődés útján és akkor van óvodáskor őszinte “gyerekekkel”, akik nem “képletek”-ben beszélnek, hanem képekben, amit látnak azt mondják, vagy adoptálás és adaptálás révén, de akkor ki az átadó? Ha a tatárlaki korongon elvont betű-írás jeleit vélnénk felfedezni, akkor az írásbeliség kezdeteit kitoljuk egy feltételezett Mu-ra vagy a Marsra és kezdhetjük az egészet előlről. Erre azonban semmi szükség és okunk sincs rá, a tatárlakai korong a képírás egy tökéletes példánya, a minószi és a szertő-tetői feliratok előfutára és a rovás betűinek kezdeményei is benne vannak. Ha néprajzosaink nem a szomszédok majmolásának néznék népművészetünket, akkor a képírás ismerete a mai napig élő közkincs, becses nemzeti érték lenne.

A legtöbb kutatót az a kérdés foglalkoztatja, hogy hasonlítanak-e ezek az írásjelek más írások jeleire. Természetesen hasonlítanak, hiszen a Hold Kínában és a Maorik földjén is ilyen hold-alakú. Az angolok ‘C’ betűje is pontosan olyan mint a miénk, sok féle képpen ejtik, kivéve úgy ahogy mink! A különböző írások jeleinek összehasonlí­tása kevés haszonnal jár, különösen átvett írásoknál, hiszen az átvett jelkészletet hoz­zá kell idomítani az átvevő nyelv hangkészletéhez, pl. a latin ábécé betűi a tzalangi nyelvben szótagokat jelölnek.

A tatárlakai korongnak sok olvasata van, miért higgyek éppen ebben? Tolmácsolás valóban több is van, olvasat azonban csak ez az egy, de ebben sem szabad hinni. Meg kell győződni minden lépés ésszerűségéről. (A képírások és olvasások módszerével bővebben A képírasok rejtjelkulcsa című dolgozatban foglalkozom.) Egy-egy jellel kapcsolatban lehetnek kétségeink, ez teljesen normális egy kézírás kibetűzésénél. Ilyenkor átugrunk az olvashatatlan betűn és a teljes szövegkörnyezet felől próbál­kozunk vele ismét, legtöbbször sikerrel. A képírással is ez a helyzet, egy-egy  képet néha csak az egész felől közelítve ismerünk fel. Az üzenet legtöbbször olyanoknak szól akik ismerik az üzenet célját, okát, körülményeit, vagyis legtöbbször emlékezet­erősítésül szolgál, ezért a szövegkörnyezet megértése nélkül szinte lehetlen kibetűzni a régi feliratokat.

Kik és miért viselhették ezt a feliratot a nyakukban? Az ellentábor papjai és hívei nagy élvezettel hordhatták részben saját dícsőségük öregbítése végett, részben a hit-vezér követői hitének megingatása végett. Ebben sincs semmi új a nap alatt, … a hasonló feliratú póló-ingek, sajnos, szétporladtak.

Nem akartam a korong magyar tolmácsolásaival foglalkozni, de Cser Ferenc előbb a Gyökerek-ben, majd a Kárpát-medencei magyar ősiség-ben Darai Lajossal megerősít­ve túl szavahihetőnek tűnhet a felületes olvasó számára, ezért nem hagyhatom szó nélkül amit a korongról és általában az írásról mondanak.

Az írásról a Gyökerekben ezt olvashatjuk: “Először próbáljunk meg választ találni arra: miért is alakult ki az emberiség írása? A népi kultúra elemzése során már bemu­tattam, hogy a képi ábrázolás jelképes, a gondolatot leegyszerűsítve, szimbólumokkal fejezik ki. Ebben benne van a gondolkozás módjától kezdve a térszemléletig a teljes intellektuális vertikum. Az írás a szimbólumok további absztrakciójaként fogható fel és amit a népi jelképekről föntebb megállapíthattunk, az fokozottan érvényes magára az írásra is. Ahogy a képi szimbólumok a gondolatot rögzítik, az emlékezést serkentik, ugyanez fokozottan igaz az írásra is, mint továbbfejlesztett és egyszerűsített szimbóli­kára.”

Ez pontosan az ellenkezője annak amit az ember a mellérendelő észjárástól elvárna. A képi ábrázolás vagy mellérendelő módon: mindenkinek egyformán jeleníti meg az áb­rázolt tárgyat, vagy alárendelő módon: egy felsőbb hatalom dönti el, hogy mit jelké­pez, függetlenül attól amit felismerni vélünk a képről. Az alárendelő módnak nincs is szüksége képre: jelnek, szimbólumnak bármilyen krikszkraksz megteszi, hiszen a jel birtokosának/megmondójának tolmácsolása számit, nem az ábra. Egy jegygyűrű “képi szimbólumainak absztrakciójaként” alkották meg F. Matz és a feltevését tényként tova görgető tudósok, 3500 évvel a minószi műveltség eltűnése után, a minósziak vallását (Isopata gyűrű). Őket is túllicitálva dr. Móczár I. és dr. Pásztor J. Minósz gyűrűjéből már az egész Kozmogóniát kiolvasta.

A képírás/olvasás ezzel szemben – paraszti egyszerűséggel – az ábrázolt tárgyakat sorban nevén nevezi és illeszti, esetleges újrahangzósítással, értelmes mondatokba.

Mindkét említett könyv a következőket mondja a tatárlakai korongról: “Megítélésem szerint értelmetlen a tábláról hangértékkel szöveget leolvasni. Sokkal inkább az az ember benyomása, hogy egy holdfordulót szimbólizál. A négy részre osztott mező a föld szimbóluma. A bal felső sarok az első negyedet, a jobb felső a teli holdat, a bal also az utolsó negyedet, a jobb alsó meg az új holdat szimbolizálja. A teliholdnál az égi-földi hatalom szimbóluma látszik, az új holdnál a nap uralma, ami mögött rejtve marad a hold. A szimbólikában a nap az életet, a hold pedig a halált jelképezi.” De a Kárpát-medencei magyar ősiség azt is írja, hogy “Ez a legkorábbi írott (7,3 évez­reddel a jelen előtt) emlék, amelyik … 13 rovásírásos jelet tartalmaz, amiből 8 meg­található a későbbi magyar  rovásírás jelei között is.” Na, most akkor képi szimbólika vagy rovásírás?

A kérdés nem “kép vagy írás” pitykózás (pénzérmékkel játszott szerencsejáték), annál sokkal súlyosabb, ugyanis ahogy D. Gentner és S. Christie mondja: “the specific se­mantics and grammar of a language influence the cognitive conceptions of its spea­kers” (egy nyelv egyedi jelentéstana és nyelvtana befolyásolja használója felfogóképességét), ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit és hogyan mondunk nyelvünkről.

Nekünk nincs szükségünk mitológia-szerű mesébe ágyazni, hogy Jézus TeSTe a TéSZTa amit oSTYa-ként oSZTanak az áldozóknak, mint a “magasabb kultúrájú” úgynevezett átadóknak, – a rokon szavak mindent megmondanak. A szimbólika hívei számára minden fa az égigérő fát jelképzi, még akkor is ha az a ‘fa’ nem is fa, mint a képírás 025  (borsmenta) Tea jele, mely a T hang hang képjele.

Cser Ferenc szimbólikája mivel jobb mint Badinyi-Jos Ferencé vagy Baráth Tiboré? Egyáltalán miért használták volna a tatárlakaiak a bizonytalan, ízlés szerint hajlítható szimbólikus kifejezésmódot amikor ismerték a beszédet közvetlenül megjelenítő, sokkal egyértelműbb képírás módszerét, az ősmagyar hangzósítást?

Irodalom:

Cser Ferenc Gyökerek, Szerzői kiadás, Cser Ferenc, 2000.

Cser Ferenc – Darai Lajos Kárpát-medencei magyar ősiség (Magyarságtudományi Füzetek 12.), Magyarok Világszövetsége

Dedre Gentner and Stella Christie: Mutual bootstraping between language and analogical processing

dr. Stephen Guide The Thracian Amulet from Tartaria (Romania)

Mellár Mihály A képírások rejtjelkulcsa, A Phaisztoszi Korong, a Mikes International mellékletében