Szkíta Főnix | Ez az oldal egyszerűsített, nyomtatóbarát változata. Ide kattintva léphet vissza az eredeti oldalra. |
![]() | |
Mellár Mihály : |
|
A közvetlen, szemtől-szemben beszélgetéseket mindinkább
kiszorítja az okos távbeszélők (és távtartók!) képernyőin megjelenő meztelen
SMS, rideg e-mail. Írás üzen felénk minden formában és minden felületről, mégis
alig tudunk valamit az írás elméleti oldaláról. Amit tudni vélünk az tévhitek
tömege. Az első és legközismertebb tévhit, hogy az írás az emberiség
legnagyobb, legjelentősebb, legmeghatározóbb korszakformáló találmánya. A
jelzőket megtartva, a találmány fogalmát el kell vetnünk, mivel az írás nem
“feltalálás”, még csak nem is “előrelépés”, csupán egy képességünk gyakorlati
alkalmazása. Az ember képes felismerni a tárgyakat síkra levetített,
lefestett, lerajzolt képmásukról. Ezt a képességet nem kell
tanítani, ez velünk született készség. Az emlékezeterősítő szándékkal
megrajzolt képsor olyan természetes mint a mutogatás, az integetés, vagy akár
maga a beszéd, de időben tovább tart, az idő folyása befagy a számára, ugyanaz
a képi közlés ismételten felhasználható. A leírás alapján világos, hogy ez a “Röntgen” kép (x-ray
painting) egy grafikai üzenet. Ez nem egy “művészi termék”, nem egy
ember “művészi megjelenítése” esztétikai kéjelgés céljából, sem “jelképes
megnyilvánulás” – nincsenek jelképek, csak vonalak jelzik a kérdéses belső
szervek helyét, nem bonctani okokból, hanem azért, hogy tudtunkra adják a
kasznár eszes, szívélyes, zsigeres és
nem szexmániák – ez egy rejtjelezett üzenet egy ember
képességeiről, képi elemekkel, képjelekkel kifejezve. Az írásnak nagyon mélyek
a gyökerei, és gyakorlatilag mindenütt ugyanaz: egy szóbeli üzenet az
ábrázolt tárgyak neveivel lejegyezve. A képi elemek hangos kimondásával
kerül továbbításra a szöveges üzenet, mely különbözik a kép vizuális
benyomásától. Ez az amit írásnak nevezünk, vagy nem? Még ha engedek is finnyásabb olvasóimnak akik ezt a képet
még nem neveznék írásnak, akkor sem vonható kétségbe a kép összetett (komplex)
üzenete. Ilyen mennyiségű és mélységű üzenetet egyetlen betűvel nem lehetne
leírni, csak egy teljes ABC-vel. Az emberiség az írást nem feltalálta hanem felfedezte,
belebotlott. Rájött, hogy a rajzot – melynek alapja a hasonló alakúság – ha
összehozza a hasonló hangzással, akkor a beszéd befagyasztható egy képiratba és
bármikor újra és az üzenetközlő távollétében is kiolvasztható, akarom mondani
kiolvasható! “Az írásrendszerek emlékezeterősítő
kommunikációs szándékkal lettek kifejlesztve, de mivel “olvassák” őket ezért a
nyelv és gondolkodás modelljeként szolgálnak.” – mondja David R.
Olson (Emeritus Professor) How writing represents speech
című dolgozatában és ezzel egy még elterjedtebb tévhitről rántotta
le a leplet. “Köztudott tény”, hogy az írásbeliség elvont, fonetikus
írásjelekből, azaz betűkből álló ábécé megszerkesztésével vette kezdetét ... és
a kőlapokra vésett friss újságokat a kőkorszaki szakik robogókon hordták szét
Európa nagyvárosaiba. Az előző állítás mindkét részének az igazságértéke kb.
egyenlő. Mielőtt biciklit gyártanánk fel kell fedeznünk a kereket. Ahhoz, hogy
ABC-t szerkesszünk, ismerni kell a beszéd elemeit, a szót és a szó hangjait, de
ezekre csak íráskor van szükség és a beszédnek ez a felbontása nem is
természetes, hiszen mássalhangzók önmagukban ki sem mondhatók, önmagukban tehát
nem is léteznek. A mássalhangzókat az ABC-s íráshoz különítettük el, vonatkoztattuk
el hangzóiktól és határoztuk meg írásjeleiket, a betűket. Másképp fogalmazva,
az ABC a fonetikus írás terméke és nem fordítva, vagyis nem az ABC
megalkotásával született az írás, hanem az írás szülte az ABC-t, az írás
vezetett a hangok felismeréséhez, melyekhez aztán betűket rendeltek. És az ABC
legyártásának folyamatát nem lehet apró lépésekből álló fejlesztések sorára
lebontani, azonnal kell a teljes készlet, a teljes ABC. Gondoljunk csak bele
mire mentünk volna egyetlen betűvel. És melyik lett volna az az egy? És melyik
a következő? De ne játsszuk az eszünket feleslegesen, nézzük a következő
tévhitet. Az emlékezet erősítő írást nagy butaság, vagy inkább
esztelenség lett volna elvont jelképékkel megjeleníteni. A józan paraszti ész
azt sugallja, hogy őseink az üzenet lejegyzésére felhasznált jeleket is úgy
választották meg, hogy a napi rendszerességgel nem olvasó embert is a jel
emlékeztesse a megjeleníteni szánt hang értékére. Vajon a B vagy X jelek tükrözik-e
bármilyen módon hangértéküket? Nem tükrözik, a beszéd egyes hangjainak nincs
lerajzolható képe, de ... könnyen érthető és még könnyebben megjegyezhető, hogy
az M hang a Macska feje: Az írásbeliség (Az egyiptológiába járatosak itt bekiabálhatnak, hogy a
D58-as Nézzük meg mit ábrázol az ABC többi betűje. Az M a
női Mellek rajza a tulajdonos szemszögéből nézve. Az iNgó mozgást
végző pontszerű test nyomvonalát ábrázoló Az R alfa-bétás változata, P egy áRR-nak
a rajza (fogantyúja saját anyagából visszafordítva), melyet a latinok
megtoldottak egy oRRal! P: Pirkáló, az említett árrnak
vagy irdalónak a másik neve. A görög П
pedig a Pad könnyen felismerhető ábrázolása. T: TeTő egy vonal tetején;
míg Z a vonal mindkét végét Zárja.
(Eredeti formájában, a lükiknél még így nézett ki: A K betű egy fába/falba (I) ékelődő éK (<) vonalas rajza;
míg a H két vonal/folyópart közét áthidaló Híd rajza. A D egy Dagadó vonal, de ha ragaszkodunk ahhoz,
hogy a latin ABC a görög alfa-béta módosulata, akkor D a Δ
lekerekedése. Ez a delta pedig a folyamok hordaléka által feltöltött háromszög
alakú terület, a tengertől elhódított földrész, mely meg-TeLT homokkal. Ennek a
telt szónak az első T-je zöngésült D-nek, így lett DeLTa. Az S, amit mások SZ-nek ejtenek, a függőleges I vonal
megtörése, SZeg-ülése, ami a Σ
szig-mán jobban látszik. (Szigma = szeg(ült) M a’!) Ebből a
megszegült Σ-ból kerekedett ki a kis ς és az S. A C egy CSarnok
vonalas rajza, ami régi értelmében: körszín (amphitheatrum). Az F
betű valószínűleg a mozgásban levő Fenőkő (fenke, kaszakő) rajza (a két
vízszintes vonalka lenne a Fenés vagy Vonás nyoma). Ebben az
esetben Φ ugyanaz a fenőkő lenne a tokmányban ábrázolva. A V
egy Vályú. A Γ (gamma) egyértelműen a Gamósbot rajza,
és itt egy kicsit nehéz elképzelni, hogy hogyan lesz ebből G, de ha megnézzük
valamelyik folyóírásos formát (GGGGGG)
akkor ez sem kérdéses. Az A annak az Ászokfának a vázlatos rajza
melyet a hordó alá helyeznek, hogy ne guruljon el. Ez az ászokfa tehát a hordó
alá helyezett aljfa vagy alfa! Az E egy kisatírozott oldallap Éle
( Az ABC-ről (és alfa-bétáról) fent kifejtetteket lehet
lekicsinylően marhaságnak titulálni, de annak aki megakarná cáfolni, bizony fel
kellene gyűrni a gatyaszárát, mivel a betűk egy ésszerű rendszert alkotnak: a
többségük egy függőleges vonalra épül, annak a változatai és a csatlakozó leíró
szavak, az akrofónia elve alapján, határozzák meg a jelek hangértékét. Ezt
kellene megismételni valamilyen indoeurópai vagy szemita nyelven. Ha menne, ha
lenne ilyen, már megtették volna, de mivel ez lehetetlen ezért inkább nem is
foglalkoznak az írástudás kezdeteinek a kutatásával. Minek is foglalkoznának
vele, amikor minden mai „kultúrnemzet” adoptált és adaptált írásrendszert
használ. Eddig a latin ABC-ről (és mellékesen, a görög alfa-bétáról)
beszéltünk úgy, mintha az magyar lenne, vagy legalábbis magyar gyökerekkel
rendelkezne, igaz? Ezzel szemben a magyaroknak „közismerten” más volt az
írásuk, ők az úgynevezett székely-magyar rovást használták, a betűvetésnek egy
módját. És már megint egy tévhitbe ütköztünk. Az írásfelülethez (fa,
pontosabban lécke, innen a lecke) és az írószerhez (bicska) alkalmazkodó
betűtípust és az „írás” módját vagyis a betűk rovással történő
rögzítését tévesztjük össze az írásbeliséggel. Ehhez a tévedéshez képest
összetéveszteni Gizikét a gőzekével szóra sem érdemes mellékesemény. Írásbeliség
egy nép azon képessége, hogy beszéddel kifejezhető gondolatait képes
grafikailag rögzíteni. Egy nép szert tehet írásbeliségre szervesen
építkezve arra a veleszületett képességére, hogy rajzukról felismeri a tárgyakat
hasonlóságuk alapján, vagy pedig átvesz és saját nyelvéhez alakít egy mások
által használt írást. Mivel a rovás fonetikus írás, ezért jogoson merül fel a
kérdés: kitől vettük át vagy ha nem átvétel, akkor hol vannak képírásos
előzményei? Nem szeretném megsérteni azt a sok jóhiszemű magyar embert akik a
magyar írásbeliséget a rováshoz kötik, de ez egyfajta kovácslacis merjünk
kicsik lenni hozzáállás. A magyarság ugyanis ismerte az írás kezdeteit is,
ott volt a születésénél, együtt nevelkedtek. Az írás szerves része a magyar
nyelv rendszerének, nyelvünket a képírás formálta. A képírás elemei még ma
is megtalálhatók népművészetünkben, a háromszéki Vén Sütő Béla bácsi
szavaival: „Minden vonalnak, levélnek van
mondanivalója, s e mondanivaló folyamatosan beszél szépen magyarul, képi
nyelvén ma is hozzánk.” (Festett bútorok a Székelyföldön,
Népművelődési Propaganda Iroda.) Nem az elvont, szimbolikus belemagyarázásokat
kellene hallgatnunk, hanem a képek folyamatos beszédét, ahogyan az
ősmagyar hangzósítás (rébusz elv) segítségével szólnak hozzánk ma is szépen
magyarul! Nem szimbolikusan, nem ezoterikusan, nem a beavatottak
tolmácsolásában hanem közvetlenül és egyenesen a képek/képjelek nyelvén. Feltételezve egy átlagos képességű rajzolót, az egyszerű
közhasználati és közismert tárgyak, élőlények, jelenségek képét, rajzát a
szemlélők felismerik és közmegegyezés-szerűen ugyanazzal a névvel illetik. Egy kört
a legtöbb szemlélő körnek fog látni és körnek fog nevezni. Az,
hogy egy kép mit szimbolizál teljesen szubjektív, csupán a szemlélőtől függ.
Ott van pl. a rettegett Ségner-kerék rajza. A folyóvíz erejét a vízi malmok
kerekeire felszerelt vályú segítségével hasznosították már az ókorban. A kép szimbolikus jelentése annyira szubjektív, egyéni,
önkényes, sőt, mint látjuk politikától sem mentes, hogy abból mindenkihez
egyformán szóló írás sohasem fejlődött volna ki. Az írás alapja a lerajzolt
dolog/esemény felismerése és egyértelmű megnevezése, közismert nevének hangos
kimondása. Az írás nem a szavak lejegyzésére született, hanem éppen
fordítva a képsor olvasása tette lehetővé, hogy a nyelvet mint szavakból
összeálló rendszert szemléljük. A képírás a mondattan modellje, mivel a
rébusszal válik a kép emblémából, jelképből a tárgyat képező jelből a szó
lejegyzésére szolgáló képjellé. A székely-magyar rovás betűiről, eredetéről sok felesleges
vita folyik, mi inkább megnézzük, hogy mit ábrázolnak az egyes jelek, vagyis
hogy mi motiválta a jelek kiválasztását. A jelek kiválasztásának
rendszerűsége megdönthetetlen bizonyíték egy jelrendszer eredetére. De
kezdjük itt is EGY(!) tévhittel, a GY körüli legendával. Cser Ferenc a Gyökerekben
(102. oldal) a következőket írja róla: “Figyelemreméltó a GY jele, ( 92 Olvasata pa és jelentése jogar Forrai
(1994) p.: 104. Piktografikus formában is megtalálható mint a “világhegy”
tetején álló fa és ekkor az uralkodót jelölte, Lásd Varga (1993), p.: 23. Varga
(1993a) p.: 107 szerint ellenben a jelentése az égi eredetű földi hatalom. 93 Gimbutas, (1991), p.: 321. 94 Szekeres (1993), p. 77. 95 Knight (1997), p.: 313., azaz földi és égi piramis,
mint az égi eredetű hatalom jelképe. 96 Eredetileg az apja Salamon ben Duzsi Élijah
indította és fia, Manahen lett volna a várva várt Messiás. Fia később vette föl
a Dávid nevet. A mozgalomról Baron (1957). pp.: 202-204-ben ad ismertetést.
Idézi: Koestler (1990). p.: 105. A kazárokról az Atlas of Jewish World (Nicholas
de Lange, Times, 1991) mint mellékes tényezőről tesz csak említést (p. 43), így
mintegy elhatárolódva tőle és jelentőségét a nullára redukálva. Koestler által
idézett adatok az ellenkezőjét igazolják. 97 Koestler (1990). p.: 106. 98 Forrai (1994), p.: 23. A táblákat bemutatom a 4.1
ábrán a 112. oldalon. 99 Egy másik tatárlakai táblán képi jelek vannak és ott
az életfa látható. A két jel azonos jelentése ezért nem zárható ki. 100 Gimbutas (1982), p.: 184. 101 Kalicz (19 70), 19. sz. kép. 102 Forrai (1994), p.: 177. 103 Forrai (1994), p:158-248. 104
Kiss (1999), pp.: 132. Elemzi az egy szó jelentéstartalmát és az Egy
az Istennél megjegyzi, hogy ennek jelentése bizonyosság is lehet. Ennél tudományosabban már nem is lehet írni egy betűről. De
lehet és kell is ésszerűbben! Kezdjük egy megjegyzéssel: A Maradjunk mi is az eGY hangértéknél. Ez a hangérték azonos
az ABC GY betűjének a hangértékével és ugyanúgy egy kettős betű (D+I: Na, és mi van a hasonló alakú szumér és ciprusi jelekkel? Az
amit Cser is kimondott, de nem fejtett ki, hogy jelentése jogar =
király/fejedelmi PÁ’ca (ma már csak képzett formában (pál-ca és pal-ánk)
van meg, de az angolban meg van eredeti formájában: pale), illetve
Ciprus esetében PA, pontosabban FA, P/F hangértékkel, és történetesen éppen a ciprus-FÁt
ábrázolja, így: (Az egyház szavunkról szóló fejtegetést illetően íme
egy nagyon érdekes minószi képírásos felirat (#126) szövege: Nótás ígatás közös ügy, házban
sátán teszi. Sátán házban közös ügy,
egyházban intés. Isten
házában közösség, egyházban intéző. Különösen tanulságos a ház (vagyis a családi otthon),
Isten háza és az egyház fogalmak több mint 3500 évvel ezelőtti
árnyalása.) Most fussunk át a rovás többi betűjén is, csoportosítva őket
alakjuk szerint. A {} ligatúrát jelöl, két másik betűből összerótt harmadikat: à
Egyes : à
Kettes : à
Sátras: à
Nádras : Mielőtt határozottan elvetnénk a fentiek bármelyikét,
érdemes megnézni a jelek különböző írásos előfordulásait és elgondolkodni az
egyes csoportokon belüli összefüggéseken, rendszerűségen. Ez a
rendszerűség egyértelmű választ ad a rovás eredetére, minden más csak
találgatás. Ugyanott bővebben
az összehasonlítás módszeréről: „Természetes,
hogyha összevetjük a székely írást az ó-hellénnel, nem szabad külön-külön a
hangok jegyeit összehasonlítani, pl. a magyar sz-t a hellén sz-el,
hanem az egész sz csoportot kell összehasonlítani. Végeredményben a
szittyának az sz hangokra van hat jele, a hellénnek is ugyanennyi; de
ahol a szittya cs-t ejtett ki, ott a hellén valamely más, de ehhez
hasonló hangot, legtöbbször az összeírt szt hangot hallatta. Hogyan
ejtette ki, azt nem tudhatjuk, de a szittya rokonságnál fogva feltehetjük, hogy
az öszeírt st nagyon hasonlitott a cs hanghoz: csepű, cseppű sztüppi
u. a. De sok esetben eredetileg a szittyában is szt-nek hangzott,
így a csíra (meddő) szó a hellénben szteira, a székelyben ester,
a Hegyalján meg “stira” és a tótba is ily alakban jutott be. A Stefan név is (stefan-osz
koszorú) megmaradt mindkét változatban: Csepanfalva és Stepanfalva.” Az írásnak, a legtöbb íráskutató szerint, emlékezet
megőrző/megerősítő szerepe van. Betöltheti-e ezt a szerepét szimbólumokkal?
Aligha. Láthattuk, hogy a „A Közép-kelet európai, újkőkori, ill. réz- és bronzkori
írásainak a jellegzetessége erősen rokon a vonal-kerámiák jeleivel. Ezek pedig
a későbbi krétai u.n. lineáris A írásjelekkel harmonizálnak.” – mondja
Cser a Gyökerek 113. oldalán. Bármit is jelent itt a harmonizálás, egy
biztos: a krétai u. n. lineáris A írás a krétai hieroglifás írás
egyszerűsített, vonalas (lineáris) formája és a kettő sokszor együtt, ugyanazon
a táblácskán/rudacskán szerepel és minden szimbolikától mentes. Leválasztani a
lineáris A írást a minószi képírásról, vagy úgy tenni mintha ez utóbbi nem is
létezne, egy tudományos munkában megengedhetetlen mulasztás, vagy inkább bűn.
Ezzel az időbeni „későbbire” való utalás is értéktelen, hiszen a lineáris A
előzménye nem a vonal-kerámia, hanem a minószi képírás. Éppen egy minószi
gyűrűvel, az u. n. Isopata gyűrűvel kapcsolatban mutatta ki C. D. Cain “Dancing
in the Dark” című dolgozatában, hogy szimbolikus jelentéseket olvasva bele
a képjelekbe milyen következményekkel járhat. „Tudományos hógolyó” görgetéssel
a kutatók, a szó szoros értelmében, megalkották a minósziak vallását,
3500 évvel a minószi kultúra kihalása után. Még tán szerencse is, hogy
kihaltak, mert a tudósok által utólag megkonstruált, kitalált vallásra nem
lettek volna büszkék. Az egyiptomi
hieroglifákkal kapcsolatban Kákosi László a következőket írja: „A megfejtés legnagyobb akadálya az a téves elképzelés
volt, hogy az egyiptomiak képírást használtak, s így minden egyes jel egy szót,
egy gondolatot fejezett ki. Ezt a tévedést táplálták egyes antik szerzők is,
mint Plutarkosz és Hórapollion. A valóság ezzel szemben az, hogy a hieroglifás
írás képszerű jeleket alkalmazó mássalhangzós írás” Kákosi
megállapításának a lényegével, mely valójában az egyiptológusok egyöntetű
véleménye, természetesen egyezem, de kissé másképpen fogalmaznám meg. A
hieroglifás írás magyar neve, szerintem, képírás és nem képszerű jeleket
alkalmaz hanem képeket/képecskéket. Innen, mai világunkból
visszatekintve, nevezhetjük csak mássalhangzós írásnak, de az egyiptomiaknak
nem kellett szükségszerűen ismerni a mássalhangzó fogalmát. Képírni/olvasni
lehet e fogalom ismerete nélkül is. A képírásban/hieroglifás írásban a hasonlóság
alapján felismerjük a képecske/hieroglifa ábrázolta tárgyat, nevén
nevezzük és ha a mondandó úgy kívánja keresünk egy hasonlóan hangzó
szót/szótagot. Vagyis a képírás lényege: a hasonló alakúság társítása a
hasonló hangzással. A hasonló hangzást egyszóval rímelésnek
hívjuk. A RíM lényege, hogy ugyanazt a gyök- vagy mássalhangzó-vázat, azaz
RáMá-t újra hangzósítjuk, pl. a SZeM helyett a vele rímelő, de lerajzolhatatlan
SZáM szót illesztjük a mondatba, a lerajzolhatatlan RíM szó helyett (kép)RáMát
rajzolunk, stb. Ezt az újrahangzósítást nevezte Sir Alen Gardiner rébusznak,
szórejtvénynek, mi pedig nevezzük Borbola János után ősmagyar
hangzósításnak. Pontosításként megjegyzem, hogy az adott képecske nevével
rímelő szó kiválasztása nem önkényes, a magyarra jellemző magánhangzó
harmonizálás alapján történik. A szövegkörnyezet legtöbbször egyértelműen
eldönti, hogy az alany SZeMeL vagy SZáMoL, de ha mégsem, akkor a két képjel közé
egyetlen E vagy O betoldásával teljesen egyértelművé tehető az olvasat. A képírás, vagy
inkább képrajzolás, vésés, rovás nagyon lassú, időigényes művelet, ezért vele
párhuzamosan használtak egyszerűsített változatokat is: Mezopotámiában az
ékírást, Egyiptomban a hieratikus írást, Krétán a lineáris A írást. Ezek a
változatok nemcsak a képek rajzolatát egyszerűsítették le, hanem egyben
számszerűleg is behatárolták a jelek számát. Ezért nagyon megtévesztő az
egyiptomi hieroglifák számáról beszélni, mivel az egyiptológusok a hieratikus
jeleket először átírják hieroglifákká és utána ezekkel úgy dolgoznak, mint egy
eredeti hieroglifás szöveggel. A krétai lineáris A írással még nagyobb baj, a
priori szótag írást feltételeznek és ahhoz korlátozzák a jelek számát száz
alá, – nem a krétaiak, hanem a mai kutatók! – és ugyancsak visszavetítve a
vonalas írást az eredeti képírásra, a képjelek jó részét önkényesen díszítésnek
degradálva erőszakkal korlátozzák a képecskék/hieroglifák számát. Ez kb. olyan
lenne mintha ebbe az írásba díszítésként minden harmadik-negyedik betű után
betűznék találomra egy-két extra betűt. Ki mondaná meg, hogy melyik betű része,
melyik csupán díszítése a szövegnek? Miután
megállapítottuk, hogy melyik betű minek a vonalas rajza, most tegyük fel az oly
népszerű kérdést: ki kitől mit vett át? Konkrétan: ki kitől vette át a Láb (L)
vagy Lép (Λ/λ) rajzát? A rajz szükségszerűen majmolás, vagy másoktól
függetlenül is le tudunk rajzolni egy tárgyat? A kérdést így feltenni hülyeség,
de ha valaki az L hang jelét akarja megrajzolni az akrofónia szabályai szerint,
akkor találnia kell egy olyan dolgot melynek a neve L hanggal kezdődik. Na, itt
már lehet fasisztázni, nácizni mert kevés nyelven kezdődnek a láb és
igéje, a lép megfelelői L hanggal. És ez így van az ABC és az alfa-béta
illetve a rovás többi betűjével is. Az írásbeliség
kezdete Krétán a krétai vagy minószi képírás és annak vonalas változata, az u.
n. lineáris A írás magyar. (Lásd A képírások rejtjelkulcsa című dolgozatomat és
a többi minószi vonatkozású anyagot az Ősmagyar nyelvek honlapon.) Az írásbeliség
kezdete Anatóliában a luvi (Luwian) képírás és annak ékírásos változata még
megfejtetlen, de az u. n. luvi utódnyelvek a kár, a lüki, a lüd (és ide
kapcsolódva az etruszk!), a lemnoszi és a trák minden kétséget kizárólag
magyar. (Lásd írásos emlékeik magyar olvasatait a Mikes International-ban
megjelentetve sorozatban.) Az írásbeliség
kezdete Egyiptomban az egyiptomi hieroglifás írás és vonalas változatai a
hieratikus és démonikus írás magyar. (Lásd Borbola János munkáit.) Ha a rovás magyar
írás, akkor annak is van képírásos előzménye, csak nem látjuk, pedig majd ki
szúrja a szemünket. Ott van a régi cserépedényeken, tulipános ládákon,
falvédőkön, szőtteseken, varrottasokon, stb. A kalotaszegi írásos
varrottas a nevével kiált, néprajzosaink mégis szimbólumokat keresnek mintái
között, ha éppen nem idegenből származtatják, mint minden más magyar értéket. Az említett
minószi, anatóliai, egyiptomi, de folytathatnánk a sort: trák, lemnoszi,
etruszk, stb. írások egységesen az ősmagyar hangzósítást (rébusz elv) illetve
annak betűírásos változatát, a kihagyásos módszert alkalmazzák. Az ősmagyar
hangzósítás szerves része a képírásnak, nélküle nincs képírás, nincs
írásbeliség. A székely-magyar rovás ugratásos/kihagyásos módszere ennek a
szórejtő módszernek a betűírásos fejleménye, melyet a mindig szűkös írásfelület
is megkövetelt. A kihagyásos módszer lényege, Cser Ferenc szerint (Gyökerek,
114. oldal), hogy „A mássalhangzókat alapértelemben
egy e- hanggal megelőzve ejtjük ki, azaz eb, ec, ecs, ... egy ... stb.
Ez az írás egyszerűsödését teszi lehetővé, merthogy nem kell kiírni
alapértelemben a magánhangzót. Így nagyon gyakran később sem kell, mert a magas
hangzású első szótag magas hangzású magánhangzót vonz a továbbiakban is. Ezzel
a föltételezéssel az írás egy mássalhangzós írássá is alakul. Erre föltehetően
az ad lehetőséget, hogy a magyarban meglehetősen sok a magas hangzójú szó,
ezért egy esetleges szótagírást is a magas hangzójú jelek uralták. Néhány egyszerű
jellel azonban az alapértelmezés megváltoztatható és ezért az eredetileg
esetleg szótagírás a nyelvet beszélő számára még egy leszűkített írásjel szám
mellett is egyértelmű marad.” Cser ugyan nem
fejti ki, hogy mi az a „néhány egyszerű jel” amivel a kihagyásos módszerrel írt
szó alapértelmezése megváltoztatható, de mi másra gondolhatunk mint
önhangzókra. A kihagyásos módszer sem nem mássalhangzós, sem nem szótagírás,
mondjuk ki: jellegzetesen magyar írásmódszer. Noha a rovás ABC
mássalhangzói e- hanggal kezdődnek (eB, eC, stb.) mégsem szótagjelek és
az olvasat egyértelműségét nem befolyásoló bármely magánhangzó elhagyható.
EZKNK A SZVKNK AZ OLVST EGYRTLM. Cser idézi Gimbutastól a ciprusi szótagírás
összehasonlítását Öreg-Európa írásával, ami csúnya megvezetés, mivel eddig a
ciprusi írások egyikéről sem (három is van) bizonyították be, hogy szótagírás,
egyiket sem fejtették még meg (lásd Thomas Palaima, a téma legeminensebb
szakértője: The Triple Invention of Writing in Cyprus…, 2005,
dolgozatát, melyben pl. az ICS § 196 kétnyelvű szövegnél ezt írja: „In the eteo-Cypriot portion, the only recognizable words
are the name of Ariston and his father...” (40. oldal) A szakma
legkiválóbbja még egy kétnyelvű szöveg Cypriot feliratát sem tudja megfejteni,
nemhogy a többit. Palaima nagysága, hogy ezt be is ismeri!) Gimbutas
táblázatában az eteo-Cypriot írásról van szó, melyről Thierry Petit (Eteocypriot
Myth and Amathusian Reality, Journal of Mediteranian Archaeology 12.1
(1999), 108-120) állítja, hogy egy agglutináló (ragozó) nyelv írása. Ha
Gimbutas összehasonlítása és Petit állítása igaz lenne, akkor Öreg-Európa írása
is egy ragozó nyelvhez tartozna. Na, erre az ésszerű következtetésre egyikük
sem számított! A Cser-idézetben
állítottakat bizonyítja és egyben az összerovás (ligatúra) előnyeire is rámutat
a következő bevágás Fehérné, Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig
című könyvéből, melyet ő vitéz Szakonyi István Vajk kéziratos ismertetőjéből
vágott ki: Az „újabb írásmód”
vagyis a rovás mai, a latin betűs írásra átfogalmazott szabályai és a
rovásbetűs írásra (nem rovásra) erőltetett jobbról balra szabály a
rovást éppen ősiségétől fosztja meg. Az eredeti rovás lehetne útmutató a még
régebbi írások felé, de így „latinosítva” szabályaiban és „szemitásítva”
irányultságában csak az üres magyarkodást szolgálja. Félreértés ne
essék, nem általában a tudomány és művelői ellen agitálok, csupán azok a
„tudományok” ellen, amelyek naponta nem ellenőrzik alaptéziseiket az újabb és
újabb kihívásokra válaszul, hanem hatalmi pozícióból görgetik tovább ósdi
dogmáikat a tények ellenében is. A tudományos világ
egy jó része (Gimbutas, Rudgley, Winn, és mások) tényként kezeli, hogy a
Kárpát-medencében és környékén (Tatárlaka, Tordos, Vincsa, Karanovo, Cucuteny)
található vonalas rajzolatú jelek egy írásrendszer betűi. E jelek korát
tekintetbe véve (ötezer évnél is régebbiek), Öreg-Európa írásbelisége (the
pre-indoeuropean writing) akár évezredekkel is megelőzheti a mezopotámiai
és egyiptomi képírásokat. Ezzel a megállapítással az a probléma, hogy a
képírást megelőzi a betűírás: az Öreg-Európa nem egy képírással kerül ázsiai és
afrikai vetélytársai elé, hanem kész fonetikus, ABC-szerű írásrendszerrel. Ez
kb. olyan mintha három maratoni távfutó közül az egyik a célban azzal várná a
másik kettőt, hogy – „bolondok vagytok, hát miért nem pattantatok ti is
robogóra?” A tényekkel semmi
baj: a kormeghatározásokat nem vonhatom kétségbe, sőt azt sem, hogy ezek a
jelek rendszert, ABC-t alkotnak, noha ennek a bizonyítása nem igazán meggyőző,
de ésszerűtlennek tartom képírásos előzmény nélkül egy fonetikus betűírás
kialakulását. Szilárd meggyőződésem, hogy ennek a betűírásnak a képírásos
előzménye még talán ma is megtalálható a magyar népművészetben. A tudósok itt
is úgy jártak mint a garabonciás diákkal. A paraszt bácsi elmondta a nagy
tudású uraságnak, hogy látott kör alakú abroncsokon száguldozó diákot. A
száguldó biciklikerék küllőit nem láthatta, csak a kör alakú gumiabroncsot, a
bicikli vázát pedig részben vagy teljesen takarta a diák köpenye. A bácsi tehát
pontosan leírta a lényegét annak a járgánynak amit csak elszáguldani látott.
Ezzel szemben a tudós félrehallva vagy esetleg tudatosan ferdítve a
KöR-ABRONCSoS diákból GaRABONCiáS-t csinál és hozzá kitalál egy „népmesét”
szerencsekerékről, ördögről meg sárkányon lovagló diákokról. A bennünket Európa
utolsó barbárjának feltüntető hivatalos értelmiségiek a magyar írásbeliséget a
latin ABC bevezetésétől számolják, számukra rovásos emlékek nem is léteznek,
míg délibábosék éppen a rováshoz kötik egyéni ízléstől függően ötszáz, ezer,
vagy több ezer, sőt több tízezer évre visszanyúló időskálán. Jellemző módon
senkinek eszébe sem jut írásbeliségünket az etruszk íráshoz kötni, pedig Mario
Alinei bebizonyította, hogy az „etrusco: una forma arcaica di ungherese”, akkor
pedig az etruszk írásos emlékek is a magyar egy ősi formáját őrzik. Mivel
Herodotosztól kezdve sokan, legutóbb R. S. P. Beekes (The origin of the
Etruscans) bizonyítja, hogy az etruszkok Lydiából kerülnek a Trójai háború
után Etruriába (Alinei szerint is részben innen, részben a Kárpát-medencéből),
a lüd írásos emlékeket is magyarnak kell tekinteni (lásd bizonyítékát a Mikes
International 2/2013. számában). Öreg-Európa
írásával kapcsolatban is felmerül még egy lényeges kérdés. A szervesen
kialakult képírások és a hozzájuk tartozó vonalas (lineáris) írások kialakulása
után, a térségükben megjelenő új népek: Egyiptom táján a föniciaiak, Kréta és
Kis-Ázsia területén a görögök és ugyancsak Anatóliára épülve, etruszk
közvetítéssel a latinok egyszerűen adoptálták és adaptálták a már kiforrott
írásokat. A fonetikus görög
alfa-béta, a latin ABC, vagy a mássalhangzós föníciai írás nem valami új
“kiagyalása”, nem “fejlődés”, csupán átdolgozás következménye: egy új nyelv, a
görög/latin/pun szükségleteihez idomították a régi, szervesen kialakult, tehát
a minószi/luvi/egyiptomi (magyar) nyelvet tökéletesen szolgáló írást. Olson ezt
így fogalmazta meg: “az írás evolúciós fejlődése,
beleértve az alfabétát, egyszerű következménye annak, hogy egy grafikus
rendszert, melyet ésszerűen alkalmassá tettek az olvasásra egy adott nyelvben,
megkísérelnek üzenetek közvetítésére használni, “olvasni” egy másik nyelvben,
melyre nem igen alkalmas.” Ha Öreg-Európa
néhány évezreddel megelőzte a szomszédos krétaiakat és az anatóliai luvikat,
akkor azok miért nem vették át a kész európai mintát, ugyanúgy mintahogy tették
azt a görögök, latinok, föníciaiak, miért kezdték előröl az írás felfedezését?
Ha már ismertek azok a nyelvi szerkezetek melyek egy fonetikus ABC
megszerkesztését lehetővé teszik, akkor miért kezdték a gyökereknél,
időhátrányban miért nyúltak volna még hátrább? A régészeti leletek azt
bizonyítják, hogy a Réz- és Bronzkorban a Duna-Kárpát-medence és az
Égei-tenger környéke között kiterjedt és sokoldalú kereskedelem folyt mindkét
irányba. Éppen az írásbeliség maradt volna ki ezekből kapcsolatokból? Nem
valószínű! Ezt az öreg-európai írásbeliséget újra és alaposan át kell gondolni. Érdemes lenne a
következő forgatókönyv szerint újraosztani a szerepeket: kb. öt-hatezer évvel
ezelőtt a Duna vízgyűjtő medencéjétől a Tigrisen és Eufráteszen le a perzsa
öbölig, sőt azon is túl és a Nílus forrásaitól az Ural forrásáig egy azonos
vagy hasonló nyelveket beszélő népesség felfedezte a képírást. Ez egy óriási
terület, de mégis átjárható, egymásba kapcsolódó tájegységekkel, éppen ezért
évezredes fejlődésbeli lemaradások az egyes vidékek lakói között nem
valószínűsíthetők akkor, amikor államhatárok még nem gördítettek akadályokat a
szabad mozgás elé. (Akit pedig zavarna az állítás, hogy azonos vagy rokon
nyelveket beszéltek (sőt magyart) egy ilyen óriási területen, annak ajánlom
gondolja végig az indoeurópai nyelveket beszélők, és külön az angol nyelvűek
hódítását térben és időben.) A képírás
egyszerűsítődése, a vonalas illetve ékírások kialakulása, közel azonos időben
kezdődhetett és ment végbe úgy négy-ötezer évvel ezelőtt. Az ékírások
zsákutcának bizonyultak, mivel csak stílussal és csak agyagtáblákra írhatók. A
képírások és vonalas változataik tökéletesen megfeleltek a ragozó és egyenes
magyar beszédnek, melyben a mondandó szóról szóra-képzőre-ragra épül fel,
szembe az indoeurópai nyelvek mozaik építkezésével, melyben külön-külön
felépülnek az alanyi, állítmányi, jelzői frázisok (phrases), majd ezek
mozaikjából áll össze a mondandó (ebben Chomskyra hivatkozom). Aztán háromezer
évvel ezelőtt, az i. e. XII.-XI. században, emberi és természeti katasztrófák
sorozatában ez az ősi és termékeny műveltség megtört és a helyébe lépő szemita
és indoeurópai népek átvették a kész jelkészletet és hozzáalakították saját
nyelvükhöz. Így alakultak ki azonos mintára a föníciai, görög és latin
betűkészletek, a fonetikus betűírás. Ez az átvétel és a mind erősebb szemita és
indoeurópai térhódítás visszahatásaként a luvi utódnépek a károk, lükik és
lüdök is áttértek a betűírásra, de a képírástól sem szakadtak el teljesen,
betűírásaikhoz hozzáidomították az ősmagyar hangzósítást. Az így kialakult
kihagyásos módszert vitték az etruszkok Toszkánába, míg a trójaik másik része a
Duna mentén menekült a földrész belseje felé és szállt meg Zalában
(régebbi nevén Szala/Salla) pár száz évre (majd a IV. században a ma holland
Salaland vidékén szálltak meg). Ezek a szikamberek, szeg-emberek (szeghajú
emberek) lehetnek a rovásra is jellemző kihagyásos írásmódszer kárpát-medencei
meghonosítói. Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy az írás lényege a módszerben
rejlik, az irón és az írásfelület csak a külmét (küllemet) határozza meg. Az öreg európai (pre-indoeuropean)
írásbeliség jelei csak a magyar népművészettel illeszthető bele ebbe a képbe.
Öreg-Európa írásjelei a magyar népművészeti elemek vonalas rajzai lehetnek és
csak a népművészetből értelmezhetők. A probléma az, hogy a magyar népművészet
alapanyaga túlnyomó részt romlandó (fa, bőr, szövet), ami pedig nem, pl. a
cserép, azon a képet csupán díszítésként vagy jelképként kezelik a kutatók, nem
hieroglifaként. Ha a tudósok mélyebben belenéznének a leletek ma is élő
környezetébe, ha az írásbeliség lényegi kérdéseit is feltennék, akkor belátnák,
hogy a látszat ellenére Öreg-Európa írásbelisége sem korban, sem időbeni kiterjedésében,
sem módszerében, sem formájában, sem nyelvében nem különbözik a többi óvilági
írástól. Összefoglaló Az írásbeliséget az emberiség nagyjából egy időben,
egyszerre fedezte fel az óvilág azon területein ahol a növénytermesztés és
állattenyésztés a helyben lakást és gyakori emberi kapcsolatokat lehetővé
tette, elsődlegesen a folyók és folyamok, mint a közlekedés és a javak
cseréjének fő útvonala mentén. A
történelmi fejlődés folyami szakaszában (Padányi) a folyók nem elválasztottak,
hanem összekötöttek. Így a Duna-medence, a Fekete-, Márvány- és Égei-tenger (és
talán a Káspi-tenger) környéke, valamint az Anatóliában eredő folyók és a Nílus
mentén egy egységes, vagy legalábbis nagyon hasonló nyelvet beszélő népesség
alakult ki. Amíg e nyelvek belsőleg építkeztek, (de ugyan kitől vehettek volna
át kultúrszavakat?) a külömbségek közöttük nem lehettek túl nagyok. A törzsek
közötti kapcsolatok oda vezettek, hogy a gyökrendszereken alapuló nyelvek
közeledtek egymáshoz, és a műveltségteremtő nép nyelvéhez (konvergáltak). Össze
felé tartottak mint a gyökerek a fa törzse felé. (A bizonyítást lásd A
magyar nyelv gyökrendszere című dolgozatomban.) A nyelvek közötti szétágazás (divergencia) Babilonnal
(bábeli zűrzavar) kezdődött, ugyanis ott települt rá egy alacsonyabb
műveltségű, de erőszakos, uralkodni vágyó nép egy magasabb anyagi és szellemi
kultúrára és vette át tömegében a leigázottak kultúrszavait. Ez történt
az ókori Görögországban is: a „semmiből” kipattant hellén műveltség Krétán és
Anatóliában virágzott ki, jól kiművelt kertekben. Rómában is az etruszk alapok
jól látszanak, noha mindent megtettek eltüntetésükre. Együtt fejlődve az új
ismeretek még a gyökök szintjén kicserélődnek. A nyelvek egymástól való
eltávolodása a kész kultúrszavak átvételével kezdődött. Az átvett szavak a
nyelvek távolodásának mutatói és nem a rokonságé. A magyar nyelv szerkezete, népművészeink képírása, a rovás
kihagyásos módszere és „latin-betűs” írásunk a mai napig őrzik az írásbeliség
teljes eszköztárát, felfedezésének és fejlődésének lényeges állomásait, mégis
éppen mi vagyunk képtelenek saját nyelvtant alkotni. Vajon miért? Akadémikusaink
képtelenek lennének nyelvünk szerkezetének megfelelő nyelvtan megírására? Nem,
a helyzet ennél sokkal rosszabb. Egy igazi magyar nyelvtan és írástörténet
elkerülhetetlenül Európa utolsó barbárjából az Óvilág kultúrateremtő népévé
tenné a magyart. Számukra ennek még a gondolata is elképesztő! Na, és ha változna a mantra, ha a „magyar értelmiség” magyar
és értelmiségi lenne, ha elismernék, ha kutatni kezdenék eddig
elhanyagolt nemzeti értékeinket is, közöttük a legfontosabbat: anyanyelvünket
és benne rejlő igaz történelmi emlékezetünket, akkor felsőbbrendű emberekké
válnánk? Nem, akkor is be kellene látnunk, hogy más korokban mások voltak
ügyesebbek, okosabbak és hogy minden korban meg kell küzdeni helyünkért a Nap
alatt, de másokéval egyenlő eséllyel, nem Glatz, Honti, Esterházi és a
hasonszőrűek bandája sulykolta alja népség szintjéről. Anyanyelvünk letagadott gyökrendszere világosan utal arra,
hogy nyelvünk együtt formálódott a képírással, hogy „Nyelvünk
emlékszik még a kezdetekre, amikor a TaNú ZeNei kísérettel, DaNolva, TáNcolva
TaNította hallgatóságának a vadászaton TaNultakat, testre, talajra, szerszámra
festett SZíNekkel megelevenítve a SZíNt ahol a vad felTűNt! Persze a TiNta nem
a valóság, hamar elTűNik, de a TéNY, a TaNítás és a TaNúság marad, és ha
sikeres volt a vadászat akkor jöhet a DíNom-DáNom is, isTeN bizony!”
Amit nyelvünk elfelejtett e rokonértelmű szavak családjából, mint a TóNus
(igaz, hogy ott van tükrözve a NóTában), a SZóNikus (ami SZóL, N>L, a
NeSZben tükröződik) és a hasonlók, azokat megőrizték a görögök és a latinok.
Ezeket a fogalmakat, melyeknek egymásra utaltságát az ausztrál benszülöttek, corroboree-nak
nevezett, eredményes vadászatot lezáró ünneplésében vettem észre először, a
modern agykutatás egybecsatolja. A mozgás és értelem közötti összefüggés
kutatása ugyanis arra ösztökéli a tudósokat, hogy a tükör-idegszálak
rendszerében (mirror-neuron system) keressék a nyelv élettani alapjait.
A nyelv nem egy kezdemény nélküli elváltozás következtében fakadt ki az ős-Éva
agyából, hanem fokozatosan fejlődött a jelbeszédből, a hangjeleken, gyökökön át
az egyszerű, majd összetettebb szavakig és kifejezésekig. Amit őseink
ésszerűen, a nyelv kialakulásának folyamatában, egy alapgyökre építkezve
létrehoztak, azt a modern tudomány vért izzadva újra felfedezte (lásd Giacomo
Rizzolatti, Michael A. Arbib, V.S. Ramachandran, A. M. Liberman és mások
munkáit). A gyökrendszer tagadása nemcsak a magyarokat, az egész
emberiséget károsítja! Ez egy rendhagyó írás, melyhez rendhagyó módon
én kérek ajánlott irodalmat. Kérem, ajánljanak olyan műveket, melyek az
írásbeliség valódi gyökereit feszegetik. Rendkívül érdekelne, hogy van-e a magyar
népművészeti elemeknek régi, népies, a néprajzosok belemagyarázásától mentes,
vagy legalább semleges tolmácsolása. Címem: mmellar@bushcrafts.com.au A magyarbetűs világhálós címek nem minden
számítógépen dolgoznak. Ilyenkor egy keresőprogram segíthet az írás
felkutatásában. Willie Gordon The Guurrbi blog David R. Olson How
writing represents speech (D. R. Olson is
Emeritus Professor of cognitive science Ontario Institute for Studies in
Education.) Cser Ferenc Gyökerek, Melbourne 2000,
Szerzői kiadás Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig dr. Aczél József: Szittya-görög eredetünk C. D. Cain: “Dancing in the
Dark.” American
Journal of Archaeology 105, no. 1 (Jan 2001), p. 27-49 Thomas Palaima
The Triple Invention of
Writing in Cyprus and Written Sources for Cypriote History, 2005 Thierry Petit
Eteocypriot Myth and
Amathusian Reality,
Journal of Mediteranian Archaeology 12.1 (1999), 108-120 R. S. P. Beekes The origin of the Etruscans Giacomo Rizzolatti and Michael. A. Arbib Language
within our grasp V.S. Ramachandran MIRROR NEURONS and
imitation learning as the driving force behind “the great leap forward” in
human evolution Borbola János Az egyiptomi ősmagyar nyelv,
2012, Saját kiadás | |
![]() |